A többek után én is eljutottam erre a pontra, hogy leírjam, illetve kiírjam magamból, miről szólt és szól az Elite Challenge számomra. Leírom, mert sokan kérdezik, hogy ez miről szól, és hogy miért volt jó ez nekem. Hogy miért jó sárban és mocsokban, izzadságban és jéghideg vízben, éjszakában és esőben, kialvatlanul, éhesen, fázva, fájdalmakkal tele, hallucinálva törni magunkat.
Mert érdemes megcsinálni.
A programról egy akkori szobatársammal olvastunk 2012-ben, és már akkor ott motoszkált a fejünkben, hogy erre el kell mennünk, ki kell próbálnunk magunkat. Anélkül, hogy jelentkeztünk volna, rengeteg edzésünk, túránk alatt elhangzott a mondat, hogy „Majd EC-n ennek hasznát vesszük!”. Pár társunk szintén fellelkesedve készült , pár pedig kiröhögött minket, hogy szívassuk csak magunkat, így meg is érdemeljük. Akkor mérges voltam arra a pár emberre, ma már sajnálom őket.
Társ végül jelentkezett az EC IV.-re, én ekkor több okból nem tudtam, csak csináltam tovább, amit eddig, de láttam, hogy ő már komolyabban edz, ő is érti, hogy ezt nem lehet félvállról venni. Voltunk már együtt bajban, tudtam róla, hogy fejben ott van, sikerülni fog neki.
Ment az EC IV., követtem a képeken, teszteredményeken hogy benn van-e még, szorítottam. Egyszer, az utolsó napjukon csörgött a telefonom, és hívott: Nem voltak összefüggő mondatai, de azt kivettem, hogy; sikerült és felvarró. Örültem a hírnek! Aznap este megjelent, alig tudott járni, beesett volt az arca, nem voltak értelmes mondatai, de boldogabb volt, mint valaha.
Megágyaztunk neki, adtunk kaját, majd mi is aludtunk. Aludtam volna, ha nem az járt volna az eszembe, hogy én ezt hogy bírom majd megcsinálni? De nem bírtam ki, év végén jelentkeztem, és kézhez kaptam az edzéstervet. Bevallom őszintén nem követtem végig, sokszor más gyakorlatokkal helyettesítettem, az EC előtti héten simán ment az fizikai teszt, sőt sok más gyakorlatom is életem legjobbjára.
NULLADIK NAP
Megérkeztünk a Rácz tanyához busszal. Ott volt még három srác az alattam járó évfolyamból, és egy idegen, akivel csak a buszon ismerkedtem össze. Próbálták oldani a hangulatot, hogy „nem adják fel a többiek előtt, mert az udvariatlanság”, de én nem szerettem volna poénra venni a dolgot, nem is reagáltam erre. A beérkezésünkkor azonnal jéghideg szigor fogadott bennünket, ilyenen már átestem párszor, ez várható volt. Menni fog ez! Persze ahogy beértünk a sátorba, kezdődtek a nyomasztó meglepetések: folyamatos felszerelés ellenőrzések, sorakozók, büntetőponttal jutalmazások, gumikarabély elhagyások, ismétlések, mindez félhomályban, szűk helyen, és akkor lehetetlennek hitt időkre. Volt még egy eligazításunk a parancsnoki épületben, ahol elmondták, hogy három módon lehet befejezni a programot. Vagy egészségügyi problémával, orvosi javaslatra, vagy egy harang háromszori megkongatásával a társaink előtt, ezzel jelezve, hogy feladtuk. Vagy ha végigcsináljuk. De most nézzünk el jobbra és balra. Ezeket az embereket a végén már nem fogjuk látni. Csak balra ült mellettem egy srác, meglepődve néztünk egymásra. Valóban nem sikerült neki.
És elmondtak egy nagy igazságot:
Ha úgy érzed, hogy véged, mond azt; majd holnap feladom!
Így messzire került a probléma, mert a holnapért még nem kell aggódnunk. Lesz addig elég bajunk. Volt még egy kis tesi, majd hajnal 2 körül pihenőidőt kaptunk, persze ebbe benne volt a felszerelésünk rendezése, hiányosságaink pótolása.
ELSŐ NAP
Mocorgás. Nyöszörgés. Kiabálás. Félhomály. Fogalmam sem volt, hogy mennyit aludhattam, de észrevettem, hogy annyira a sátor végében voltam és annyi jelölt volt, hogy az instruktorok nem fértek oda hozzám, így jó egy másfél perccel később ébredtem, már mindenki fel volt öltözve, én meg csak tájoltam még. Újabb csapathiba. Eddig jónak hittem magam, és nem vettem tudomást a csapat problémáiról, most a csapat nem vett észre engem. Ezentúl minden reggel első dolgom volt, hogy megnézzem felkelt-e mindenki. Szörnyű volt egyből csúszással kezdeni, szívott is miattam a csapat.
Kimentünk egy füves területre, és bemelegítő gyakorlatokat végeztettek velünk, egy magas szikár instruktor vezetésével. Látszott hogy értenek hozzá. Elkezdődtek a fizikai felmérők, Fekvőtámasz, felülés, húzódzkodás, 3200 m futás. Átöltözés, bakancs, gyakorló, fegyvermakett; 5200 m futás, alakzatban. Két kiképző: A Tanfolyamparancsnok és Raptor vezette a csoportot. Első látásra tudtam miért hívják Raptornak őt. Rá kell nézni és süt róla, hogy bármikor, bárhogyan meg tud büntetni, nem érdemes vele szívózni. Persze esélyünk sem volt őt kerülni, mindig a nyakunkon volt, és ritkán volt halk amit közölni szeretett volna. A második sorban álltam, de kiestek előlem, előre kerültem. Már csak egy célom volt a sok nagy közül; egyik lépésem se legyen távolabb az instruktortól, mint az előző, így sikerülhet. Sikerült, beértem az alakzattal, bár majdnem összeestem a célban a levegőhiánytól. Azonnal hajtottak minket a tóhoz, úszásfelmérésre. Sikerült ez is, de mindenki érezte: Jéghideg a víz, és sokat leszünk benne.
Átöltöztünk, tereptanoztunk, ez szerencsére ment, akiknek valamelyik fizikai tesztjük nem sikerült, újrapróbálhatták.
Aznap még megismerkedtünk az akadálypályával, az ott lévő sárral, és a kiképzők hangerejével, fizikai feladatokkal és ezek ismétlődésével hosszú órákon át. Kezdtünk kevesebben lenni az alakulótéren, aznap talán 3-an kongattak le a kezdeti 28-ból.
MÁSODIK NAP
Korai kelés, talán két óra alvás. Jéghideg volt. Gyorsan keltem, egy ideig nem tudtam hol vagyok, mindenféle rémképek jutottak eszembe. Jéghideg volt. Aztán rájöttem, hogy lehet jobb is volna ott nekem, meglátva Szikár arcát. Nem szólt semmit, a többi instruktor hajtott minket futásban Szikár után egy füves domboldalon felfele. Sötét volt még, nem láttuk őt. Csak hallottunk egy gépies, ijesztően embertelen „JÓ REGGELT.” mondatot egy hangosbeszélőből, majd testnevelés kezdődött. Ordibálás, hibák keresése és találása, büntetések. A végén felálltunk és szemben előttünk egy domb mögül izzó vörösen kelt fel a nap. Szikár felénk fordult, és elmondta: „Nézzék meg jól, ilyen a mecseki napfelkelte. „Jópáran önök közül jelöltként itt ezt sem holnap, sem soha többé nem fogják látni.” Majd futottunk vissza a sátrakhoz. Egy alattam járó srác lekongatott, nem is értettük miért, bár a térdére panaszkodott, nem is tudtuk meggyőzni, hogy maradjon. Tereptanoztunk, 50-150 m távolságra lévő kódokat kellett behoznunk, úgy hogy csak egy koordinátát kaptunk, nekünk kellett kiszámolni az azimutot és a távolságot. Jól ment újra éreztem, hogy menni fog ez. El is bíztam magam, túlságosan.
Akadálypálya következett, felfutottunk egy domboldalba a starthoz, és egy jókedélyű instruktor fogadott minket, Tűzoltó. Boldog május egyet kívánt nekünk, majd hogy érezzük a fegyelmet elmondta, hogy ha valakin látja, hogy nem teljes erőből sprintel felfelé az első akadályhoz, akkor a többieket bünteti addig különböző feladatokkal. Talán csak nagyon kevesen vettük észre, de ennél az egyéni feladatnál elkezdett alakulni a csapatszellem. Mindenki sprintelt felfelé, nem akartunk a többiekkel kitolni. Az akadálypálya minden eleménél vártak minket a motiváló instruktorok, motiváltak, hogy semmiképp ne legyen kedvünk náluk időzni, hát siettünk tovább. Az akadályokat már ismertük, én gyorsan haladtam át rajtuk, itt hasznomra volt a magasságom. Raptor pontjánál, a kúszófolyosónál sokat időztem, mert a magasság innentől a program nagy részében elég nagy hátránynak bizonyult, folyamatosan beleakadtam a felettem kifeszített kötelekbe, ezért sokszor újra kellett kezdenem. Ő pedig ordibált, összezavart, elterelte a figyelmem és kezdtem belekerülni egy ördögi körbe. A negyedik vagy ötödik újrakezdéskor, mikor szinte mindenki átért már, megfogadtam, hogy kizárom őt a fejemből, bármennyire is szeretné az ellenkezőjét.
A feladatodra koncentrálj!
Ezzel a módszerrel meglepően hamar sikerült, bár óriási késéssel értem a végére és erősen letörve. Aznap még tereptanoztunk, én távoli pontokra mentem (350-450m) és magabiztosan az eddigi módszerem követtem, nem véve figyelembe, hogy most már komolyabb emelkedéseken és lejtőkön kell átmennem erdőben, vagy áthatolhatatlan akadályokat kéne megkerülnöm. Nem is jöttek a pontok, rosszakat találtam.
Na jó, akkor mélylevegő, és csináljuk úgy, ahogy azt kérik. Dobozolás, Kontúrozás, Terepszorzó. Bonyolultabb volt, de egytől egyig jöttek a pontok.
Add fel a büszkeséged és hallgass a tapasztaltabbra!
A napot akadálypályával és más fizikai feladatokkal, mint például a két rönk, Tom és Jerry sétáltatásával folytattuk.
HARMADIK NAP – A VIZEK NAPJA
Korán kelés. Hideg. Sötét. Rövid, hirtelen, húsbavágó utasítások. Futás. Futottunk le a domboldalon, le a tó partjára, ami ki volt világítva két reflektorral. Látszott rajta, hogy jéghideg, állt felette az áthatolhatatlan köd. Ott melegítettünk a parton, de biztos vagyok benne hogy nem csak én, hanem mindenki csak a vízre tudott gondolni. Társ mondta (ő ekkor már segédinstruktor volt), hogy fizikai fájdalom látszott a szemünkben. De nem mentünk bele, elfuttatták az alakzatot onnan. Tereptanoztunk, most már majdnem mindenki távoli pontokra ment. Megadtak egy pontot, ahol mindenkinek egyszerre kellett kimenni, és ott hat percet tölthettünk el. Igen, étel volt ott. Tömtük, dobáltuk a másiknak, majd indultunk vissza. Volt egy vödörnyi tej, azt menet közben megihattuk, mondták, hogy bőven szükségünk lesz minden csepp energiára. És kezdődött. Mentünk a partra, de már nem álltunk meg ott. Innentől rengeteget szívtam a magasságom miatt. Rönköt és hordágyat vittünk sebesülttel, sosem tudtam a terhelést csökkenteni magamon. Órákig tocsogtunk, elmerültünk, újra leöntöttek minket, visszamentünk, csúsztunk, estünk, fáztunk, újra elmerültünk, ordítottak, másztunk. Ez ismétlődött véget nem érően. Ott kattant át bennem valami. Feljöttem a víz alól és kaptam egy vödör vizet Mamut nevű instruktortól az arcomba. Nem ért már váratlanul. Felordítottam, hogy: ÖNTSD! Csinálni akartam, járjon bármivel. Ez ezután végigkísért a programon, és sokszor előveszem ezt a tartalékot a munkámban, életemben is.
Ne túlélni akarj, hanem átélni!
Volt velünk egy srác, akin sosem látszott érzelem. Utólag tudtuk meg, hogy már verseny volt a szervezők közt, hogy ki tud olyan képet készíteni, ahol látszanak az arcán a belső reakciói. Egyetlen arcmozgása az volt, ha az orrával megigazította a szemüvegét. Elképesztően rezzenéstelen arccal és hideg fejjel vette az akadályokat, pedig bevallom sokan nem néztük ki belőle.
Itt történt a program egyik legfurcsább története: A jelölt, akit ekkor már mindenki Dexternek nevezett, kifutott a vízből, oda egy instruktorhoz és a következő beszélgetés zajlott le:
-Maga meg mit csinál itt!?!?
-Azt hiszem kezdem unni a banánt. Lekongatok.
Ilyen megdöbbenést semmi nem okozott még az instruktoroknak, tulajdonképpen pár másodpercig a torkukon akadt a szó.
-ŐŐ Mit képzel magáról!? Azonnal húzzon vissza a vízbe!
-Kérek három másodperc gondolkodási időt! (És végig is gondolta.)…
Na jó, visszamegyek.
Majd megfordult, és visszasétált a vízbe az elkerekedett szemű szervezők előtt.
Hihetetlen kitartása és objektivitása volt Dexternek, végzett is velünk.
Újabb lecke: Sose ítélj első látásra!
Időközben elkezdett szakadni az eső, bár ez már nem zavart minket a vízben. Egy másik alattam járó srác is feladta, el is vitték. Nem tudtuk, hogy az időjárás a program végéig ilyen lesz. Az esőből jeges eső lett, a jeges esőből pedig tiszta jég. Utólag tudtam meg, hogy míg benne voltunk a víz szintje kb. 50 cm-t emelkedett. Elkezdtek becsapni kilométerekre a villámok. Kihajtottak minket, és futottunk. Nem tudtuk, de ez is minket szolgált, hogy ne hűljünk ki. Felfutottunk az akadálypályához, majd vissza. Össze-vissza futkostunk az Rácz-tanya területén, hogy felmelegedjünk. Kopogott rajtunk a jég és futottunk Szikárral, Kisraptorral és Kopasszal amíg el nem állt a zuhé. Újra tereptanoztunk pár órát, azt hittük vége a vizek napjának. Látszott is a teljesítményünkön. Sokakat már nem érdekeltek a pontok, örültek, hogy túl vannak a nehezén. A tereptan oktató instruktor, Bond elmagyarázta, hogy csak azt kéne csinálnunk, amit mondanak, végig, bármi is legyen az, és szinte automatikusan jönne a felvarró. De folyamatosan máson gondolkodunk, például, hogy hogyan tehetnénk a legkönnyebbé a feladatot. Nagyon is igaza volt, erre utólag jöttem rá.
Ekkor kaptuk az utasítást: Csoportban meg kell találnunk egy pontot, ahol valami jó fog várni ránk. Nagy megkönnyebbüléssel elindultunk, de pár száz méter után megállítottak minket, hogy mutassuk meg térképen, hol vagyunk. Ez nem sikerült 10 másodperc alatt, így előkerült egy ételhordó, annak tartalma egy szemeteszsákra, és mindenki azonnal enni kezdett. Valami furcsa volt ebben, nagyon nem tetszett a helyzet. Az instruktorokat néztem pár másodpercig és a mellettünk lévő tavat, amiben már órákat töltöttünk. Ordítottak hogy azonnal túrjam be magam a többiek közé és egyek. Bevallom, alig tudtam enni, pedig nagyon is kellett volna, de nyugtalanított a hirtelen kaja. Sajnos jogos volt a félelmem. Nem ettem sokat, mert letelt az idő, felálltunk és ahelyett, hogy indultunk volna a menetre, sorakoztunk a tó partján. Mi lesz ebből!? Baj. Kezdődött, vagyis inkább folytatódott a szenvedés a vízben. Fel a hátizsákot és mászás át a víz felett átvezetett kötélen, ami a közepén annyira meghasalt alattunk, hogy bőven a vízben másztunk. A végén ki a partra, sprint vissza a vízbe, majd egy csövön vakon átúszva újra fel a víz tetejére és… kezdődött elölről az egész. Körökön át. Majd mikor már kezdtünk volna technikákra rájönni, új feladatot szabtak. A parton kellett kúszni, eszméletlenül csúszós, agyagos talajon. Bármit megadtam volna egy fűcsomóért, amibe kapaszkodni tudok, hogy ne csússzak egyre beljebb és vonjam magamra egyre jobban az instruktorok figyelmét és hangerejét. Ettől sokkal jobb jött. Egy másik jelölt a hátamba kapaszkodott, és elkezdett tolni felfele, ezzel kockáztatva, hogy visszacsúszik. Egymásba kapaszkodtunk, és toltuk felfele egymást. Valami furcsa erő miatt egyikünk sem csúszott lefele, mindig csak a másik felfele. Egyedül senkinek sem sikerült volna. Nyolc körmöm kisebb-nagyobb mértékben felpattant, eszméletlenül fájt, lüktetett, de feljutottunk. Együtt. Csak így sikerülhetett. A csapat egyre egységesebbnek tűnt. Ahogy kiértünk a partra egy mellettem álló jelölt úgy remegett, hogy nem bírt beszélni. Dörzsöltem a kezemmel, hogy segítsem az önkontrollban, sikerült is. Hihetetlenül szenvedett, mondta, hogy ennyire még soha életében nem fázott, de már túl van rajta. A feladataink ismétlődtek, majd egyszer a hordággyal nem a víz felé kellett rohannunk, hanem az akadálypálya felé. Ott megkaptuk az időt és a feladatot. Az akadálypályán kell végigmennünk, mégpedig csoportban. Egy sebesült, ő fekszik a hordágyon, a többiek viszik, és a meghatározott technikával le kell küzdeni az akadályokat. Van egy óránk, óra indul. Egy órányi hihetetlen kínlódás, szenvedés és vánszorgás indult el az azóta eszméletlenül felázott és vízzel feltöltődött akadálypályán. De a pálya második felétől megváltozott valami. Rájöttünk, hogy nem hogy időre, hanem soha nem jutunk a végére, ha nem viszünk rendszert a dologba. Irányítottunk, számoltunk, ritmust adtunk a mozgásnak, pattogtunk és mentünk előre.
Egy ponton mikor a vállamon volt a hordágy egy gödörbe léptem, hirtelen rám csúszott a teher, roppant egyet valami a derekam körül, és a fájdalomtól csillagokat láttam. Látványosan szenvedhettem, mert a Tanfolyamparancsnok kérdezett:
-Magával mi van?
-A Derekamban valami eszméletlenül fáj!
-Kell orvos?
-Nem, még kibírom. (De a tempón nem fokoztam.)
-Vagy csinálja, vagy le lehet kongatni! Ne pazarolja az időmet, nekem a legjobbak kellenek!
Megijedtem. Nem vagyok a legjobb? Pazarlom az idejét? Azonnal kizártam a tudatomból a fájdalmat, sőt szinte mindent. Csak a feladat volt előttem, de már a csapattal való teljesítés. Toltam és húztam őket, számoltunk, hogy egyszerre cselekedjünk. Hatalmas késéssel, de beértünk. Nem gratuláció fogadott minket, csak egy megjegyzés: Szánalmas. Újra elölről. Ott ültünk, összeborulva, kifeküdve és abszolút lenullázva, legalábbis ezt hittük. És elölről!? Az egészet? Nem hittem el, hogy ez történik. De indultunk és közben visszaértünk a pálya elejére, majd kérdezték, hogy ki akar kongatni? Senki. Akkor irány vissza a táborba. Tehát ez is egy újabb teszt volt, ezúttal mindenki átment. Ételt kaptunk, nem emlékszem mit, és arra sem, hogy hogyan ettem, csak töltöttem magamba. Még mindig az egész napi víz és mocsok volt rajtunk és reméltük, hogy vége a napnak. Hát nem. Egy salakpályára futtattak minket, ahol jobbra-balra kellet gurulnunk, addig, amíg már nem is tudtuk hol vagyunk. Test a testen gurult, oda és vissza a salakon. Valaki még össze is okádta magát, ezzel minket is. Itt felállítottak minket, és elkezdtek mosni. Jéghideg csapvízzel, hosszú ideig. Remegtünk, már-már önkívületi állapotban. Egy jelölt nem bírta tovább. Kérte a harangot.
Ekkor már erős volt a csapatszellem. Az Én-ből eljutottunk a Mi-re. Nem akartuk elengedni, győzködtük hosszú percekig, és az instruktorok hagyták is ezt. Folyamatosan kaptuk a vizet és próbáltuk visszatéríteni magunk közé, ám őt annyira megviselte ez a belső széthúzása, hogy a bajtársiasság gyönyörű érzésétől már a sírás kerülgette. Közben összeesett mellettünk egy jelölt, felsegítettük, magunkra támasztottuk, és győzködtük tovább a társunkat, aki nem bírt dönteni már. Végül visszaszámlálás kezdődött, és a végén lekongatott. Leült és üvegesen nézett maga elé, és elmondta, hogy felnőtt emberként nem hitte, hogy ilyen érzelmek érhetik, köszön nekünk mindent.
Ezután tértünk csak vissza a sátrakba, ahol kezdődött a pihenőidőnk. Karbantartottam a felszerelésem amennyire tudtam, előkészítettem másnapra száraz ruhát és lefeküdtem. Azt hittem azonnal aludni fogok, de az előbbi jeleneten kattogott még jó ideig a fejem, és rájöttem, hogy ezért vagyok itt. És innentől sajnos nehezen tudom szavakba önteni, amit átéltem.
Azt a bajtársiasságot, amitől a felnőtt embert is a meghatottság kerülget, és ami bármilyen rossz körülmények közt alakul ki, az ember ott akar maradni, mert végre igaz értéket talált az életében.
NEGYEDIK NAP
Korán kelés. Hideg. De az instruktorok már másak. Hajtanak, de látják, hogy már értjük miről van szó, és hogy ettől a perctől nem ők a fő kínzóink, hanem az előttünk álló kilométerek, a hátunkon lévő kilók és a csak a fejünkben létező hallucinációk. De ezt mi még nem tudtuk, vagy ha hallottunk is róla, nem hittük el. Csillagtúrára indultunk, vagyis kaptunk öt koordinátasort, amit ki kellett dolgoznunk és sorrendben eltalálnunk oda, időre. A csillag arra utalt, hogy a pontok a lehető legtávolabb vannak egymástól, így útvonalunkkal egy csillagot írunk le. Az első pont felé kissé eltévedtem, de meglett, bár csúszásban voltam az idővel. Gyorsan mentem hát a másodikra, onnan több órányi gyaloglással indultam a harmadikra. Kezdtem nagyon monotonná válni, már éreztem magam körül a burkot, ami a sokat dolgozóknak ismerős lehet; a gépiesség és fáradság kombinációja, amikor az ember kezd a bokrokból állatokat kinézni, valós állatokat pedig nem észrevenni. Szerencsére már volt ilyenben részem, és tudtam, hogy ki kell törnöm ebből. De egy erdő közepén? Mivel? Tanácstalan voltam, és féltem, hogyha sokat gondolkozok, bealszok. Nézzük a táskám: első ami szembejött a tisztálkodó felszerelésem. Elővettem és ami eszembe jutott, az előtt körbe kellett néznem, mert ha ezt meglátja egy instruktor, biztos azt hiszi hogy becsavarodtam, pedig ezt az állapotot akartam elkerülni. Elővettem a fogkefém és fogat mostam, majd egy borotvával hab nélkül tessék-lássék módon megborotválkoztam. 2 percbe sem tellett, de akkora hülyeségnek tűnt, hogy még magamon is röhögnöm kellett, és ezzel el is értem a célom.
Ne szűkülj be!
Meglett a harmadik pont, és óriási kitérőkkel (Melyek persze rövidítésnek indultak.), de meglett a negyedik is, az ötödikre azonban már nem volt időm, visszaindultam a táborba. Elvették az igazolólapom, és megmondták, hogy menjek vissza a sátorba, készüljek a nagy menetre, szükségem lesz erre az időre. Az instruktorok már nem szívattak, nem vadásztak a fegyveremre, hanem segítettek. A Doki és Csontkovács átnézett, Raptor és Gekko mesélt a rohamlövész tanfolyamról, majd elmagyarázták, hogy hova és menyi ragtapaszt, hintőport tegyek a lábamra. Közben jöttek a többiek is, sokuknak újratesztelni kellett, de csak egyikük nem volt kétségbe esve e miatt: Dexter.
A Re-testek végbementek, és indultunk az eligazítóba, ahol az útvonal és a feladat ismertetése közben a legnehezebb táska tömegére igazították az összes többi táskát, így ha jól emlékszem 22 kg-ot vittünk fejenként, plusz a 4,5 kg-os karabély makettet. Ha jól emlékszem ekkor már csak 6-an voltunk esélyesek a felvarróra, de egy srác, 21-es elindult velünk, úgy hogy tudta; ő már kiesett.
Ahogy nekikezdtünk az 50 km-es menetnek elkezdett esni az eső. Órákon át csak a fejlámpám által vetített fénykört és a rajta áthaladó vízcseppeket láttam magam előtt, és igyekeztem kitörni a burokból. A bőr bakancsom annyira elázott, hogy megnyúlt a feje, és a talp pedig csúszkált alattam és vágta az én talpamat. Szörnyű volt, kilométerekkel később tudtam csak kicserélni, mert időközben hárman annyira elindultunk, hogy nem mertem lemaradni ettől a csapattól. Elkezdtem hallucinálni. Mindenféle fekete-fehér tévéreklámokat néztem, álatokat, és embereket képzeltem valótlan helyekre, egy laktanyában álltam és sorakozón összeestem, stb. Teljesen elmosódott körülöttem a világ, nem tudtam, hogy mi a valós, és mi nem. Még velünk tartott az egyik Doki, Csontkovács. Ő később elmondta, hogy milyen valótlan reakcióim voltak dolgokra. Például többször benéztem a kapucnija alá, hogy ki ő, mert folyton elfelejtettem.
Ekkor kezdett velem olyan történni, amiről már halottam, de soha nem hittem el hogy igaz. Elaludtam. De nem estem össze, hanem mentem tovább. Ha azt mondták, hogy kanyarodjak, kanyarodtam. Néha az út helyett már a fűben mentem, nem zavart. Fogalmam sincs, hogy ezt hogy csináltam, nem tudom, hogy mit éreztem, semmire sem emlékszem. Elaludtam egy sötét helyen és felébredtem egy faluban, tizenöt kilométerrel arrébb, anélkül, hogy bárki mozdított volna rajtam egy centit is. Csak mentem, mert vitt a lábam, vitt, mert ezt diktálta neki a fejem. Az elején annyira hittem hogy sikerülni fog a menet, annyira akartam, hogy sikerüljön, hogy belém programozódott, és nem kellett tudatosan ott lennem, hogy e szerint cselekedjek.
ÖTÖDIK NAP
Viszont volt egy kis probléma. A bal lábam már szétment, és a falu neve, ahol ébredtem, Hetvehely volt. Egy másik tábla szerint, ami sokkal találóbb: Hetvehell. Hell. Találó. Az Elite Challenge programra készülők, vagy azon már részt vettek számára Hetvehell neve mítikus; az utolsó, viszont az egyik legnagyobb vízválasztó a program során. Közel száztíz óra pokol után még egy hell. Nagyszerű. Mentünk tovább, elvileg időben is jók voltunk, bár ezt nekem csak harmadjára sikerült kiszámolnom.
Hetvehell után csalóka hegy következik: azt hiszi az ember minden kanyar után, hogy lejtő következik, de ott csak meredek emelkedő van sok-sok kilóméteren keresztül. Tulajdonképpen zombiként mentünk előre és egyikünk sem merte mondani a másiknak, de nem tudtuk meddig bírjuk még. És ekkor a semmiből (illetve bárhonnan, mert aludtam), ott termett egy szakállas férfi, ugyanolyan lencsemintás ruhában, mint mi vagy az instruktorok, de nem tudtuk ki ő. Elmondta, hogy egy feladatunk van. Követni őt. És követtük. Beszélt, válaszoltunk, beszélgettünk. Valószínűleg értelmetlen mondatokat kapott csak az övéiért cserébe, de nem érdekelte, húzott minket a jelenlétével. És mi mentünk a hangja után. Egy másik leírásban Angyalnak hívták, ez annyira találó, hogy én is ezt használom. Már szinte járni sem tudtunk, csak csoszogtunk felfelé, mikor ezt meglátva, kifejtette, hogy túl monoton mozgásnak voltak kitéve az izmaink, ízületeink, ezen változtatni kell, de meg sem állhatunk. Azt mondta, hogy fussunk. Ott a hegyen tucatnyi kilométerekkel a hátunk mögött, 110 óra szenvedés után, az esőben és tej ködben elkezdtünk futni felfelé. Valószínűleg kívülről nem volt díjnyertes futás, de mi annak éreztük. Akkor mentek el mellettünk instruktorok autóval a szokásos ellenőrzés miatt, de kinéztek és nem szólaltak meg. Nem hitték el. És mi is nehezen. Csak tettük, amit Angyal mondott, mert bíztunk benne.
Egy ponton elénk állt két autó, és kiszállt belőle Szikár és a Tanfolyamparancsnok. Elmondták, ha megmutatjuk hol állunk a térképen, mutatnak egy rövidebb utat a táborig. Megmutattuk és beültettek a kocsiba. Azonnal elaludtunk. Felkeltettek minket egy ismeretlen helyen és azt mondták, kiszállás, találjunk vissza a táborba. Eddig hárman voltunk, most itt volt a lemaradt negyedik jelölt is, aki bár egy órányi távra jött mögöttünk, mégis egyedül, és óriásit küzdött. Az arca beesett volt, már alig emlékeztetett a pár nappal ezelőtti énjére. De a feladatot alig akartuk elhinni. Vettük vissza a zsákokat, és nézelődtünk, ismerős pontokat keresve. Felismertük, hogy itt futottunk valamikor, még a fizikai felmérők alatt, bár nem 4 nappal ezelőtti eseménynek tűnt…
Betájoltuk magunkat, és elindultunk vissza a bázisra, a hova a sűrű növényzet miatt csak kitérővel tudtunk eljutni. Reggel 6 óra volt, és éreztük, hogy még nincs vége.
Beérve fogadtak minket: Összeszámolták az indulók számát, a mienket, a kiesettek számát, a lemorzsolódási arányt és még sok mindent, majd ezeket össze is szorozták. A lényeg, hogy kijött egy több százas nagyságrendű szám, amit le kellett dolgoznunk. Fekvőtámaszoztunk, guggoltunk, kralloztunk, felültünk, és a fene se tudja már milyen mozgás nemekkel számoltunk még vissza nulláig. De meglett. Ezek után kiadta Szikár: utánam! És futott. Futottunk utána négyen, le a tó partjához. a víz tetején köd állt, de a nap már tükröződött rajta. És Szikár egy életre meghatározó mondatot mondott el: Nézzék meg a tavat. Nézzenek mélyen bele. És értsék.
Maguk minden kishitűségüket ebben a tóban hagyták.
Hihetetlenül eltalálta azt, amit akkor éreztünk.
Ezek után már a közös ebéd és a diplomaosztó következett, ahol a tanfolyamparancsnok, azaz Arnold bemutatta a tanfolyamot azoknak a végzősöknek, a családtagjaiknak, akik eljöttek szeretteik graduálására. Valójában mind a négyen éreztük, hogy még a legjobban sikerült kép sem mondhat nekik sokat, mert ez már rég nem csak a szenvedés túléléséről szólt, hanem bajtársiasságról, kitartásról, önkontrollról, akaratról és hitről. És erről nehéz beszélni.
Az Elite Challenge több mint egy felvarró, több mint egy csapat, több mint a kitartás szimbóluma.
Hihetetlen érzelmi és gondolkodásmódi változáson keresztül megy át az, aki végigcsinálja.
Mióta végeztem, nincs problémám. Olyan, ami tényleg az lenne. Nem nagyítok fel dolgokat problémáva, csak azért, hogy panaszkodhassak vele. Megoldom és megyek tovább.
De ezt át kell élni.
Zárásul nem tudok találóbbat írni, mint a világháborút is megjárt jutasi
Altisztek jelszavát:
„Erős akarat minden akadályt legyőz,
Erős akarat, csak erős hitből fakad!”